|
A nemzetközi és a magyar könyvpiac újdonságai |
|
Richard Flanagan, The Living Sea Of Waking Dreams (Éber álmok eleven tengere)
“Nem tudhatta, hogy a gyermekei már elhatározták, hogy visszahozzák az életbe, s ha értette is volna, valószínűleg jobban rettegett volna ennek sikerétől, mint a magától a haláltól.”
Az ausztrál illetőségű, Booker-díjas szerző, Richard Flanagan a következő szavakkal indítja útjára nyolcadik regényét: egy mágikus elemekkel rendelkező, mégis realisztikus meséje az ökológia hanyatlásának, egyfajta “egyre erősödő sikoly”. A Living Sea of Waking Dreams (Éber álmok eleven tengere) 2021 januárjában, napokkal ezelőtt került a polcokra, az Egyesült Királyságban.
A 87 éves Francie agyvérzést követően kórházba kerül, gyermekei pedig összegyűlnek a betegágya körül. Ott van közöttük Anna, aki egy feltörekvő építész és az Instagrammot pörgeti, miközben az orvosok éppen felmérik Francie állapotát. Ott van a makacs és hajthatatlan Terzo, aki pénzügyi menedzser, és aki túlméretezett igazságérzettel rendelkezik, majd végül a bukott művész, Tommy, aki egyben a család szégyenének kikiáltott fekete bárány.
A halál pedig körülöttük ólálkodik a kórházi folyosón és várja, hogy a fontos döntések megszülessenek.
Tommy jobbnak érezné, ha engednék Francie-t meghalni, ám Terzo számára ez megalázó, üzletemberhez nem méltó megfutamodás volna. Annát, akit Tommy gyengédsége, embersége mindig is irritált, talán saját hiányaira emlékeztetve őt, így Terzo oldalára áll és Francie-t megműtik. Az asszony számára innentől kezdve egy kegyetlen, teljes életnek nem nevezhető, csövekből, kockázatos műtéti beavatkozásokból álló utazás kezdődik.
A regény leginkább Anna karakterét követi nyomon, amint anyja halála ellen veszi fel a harcot minden lehetséges, utolsó utáni, méregdrága beavatkozásokat kérvényezve. Vajon Anna mindezt megvadult szeretetből, bűntudatból vagy fájdalmas kötelességtudatból teszi? Maga sem tudja biztosan. Csak annyit tud, hogy az édesanyja betegágya mellett rátalál egy olyasfajta nyugalomra és méltóságra, amelyet máshol nem lelt meg.
A légkondicionált kórház falain túl Ausztrália lángokban áll. A zátonyok elporladnak, a méhek és a növények megporzását végző rovarok pusztulásra vannak ítélve, magukkal rántva teljes szárazföldi ökoszisztémát; az ég fekete a lángokból felkígyózó füsttől. Egy hamvadó világ és egy pusztulásnak indult emberi élet.
A pusztulás látványa olyan szívbemarkoló, hogy rövid időre segít Annának megfeledkezni saját fájdalmáról, így a szociális médiát bújva, telefonját nyomkodva egyfajta bizarr biztonságot talál a szörnyűségről szóló hírekben.
A regény legjobb részei kétségtelenül akkor tárulnak fel az olvasó előtt, amikor a szerző összehangolja az elkerülhetetlen pusztulás motívumát a szépséggel, amikor a könyv megadja számunkra a teret, hogy eltűnődjünk az olvasottakon.
Flanagan regényének története talán brutális, ám Terzoval és Annával ellentétben, akik olyannyira eltökéltek, hogy megmentsék édesanyjukat saját döntéseitől, nem öncélúan kegyetlen. Francie elmúlása egy lassított felvételben játszódó borzalom, de ő maga sosem válik szörnyűvé. A haldoklás itt nem méltóságteljes folyamat, és az ezt övező apátia Flanagan leírásában az igazán groteszk. A fájdalmat eltompítja a szociális média (“a lélek fájdalomcsillapítója”), és a televízió (“esti mese felnőtteknek lefekvés előtt”).
A regény felmutatja az olvasónak a csend különböző formáit; mi az, amit nem mondunk ki, amit lehetetlen volna kimondani, és amit inkább nem hallunk meg. Flanagan olyan világot tár elénk, amely fulladozik az ok, értelem és cél nélküli csevegésektől, az állandósuló háttérzajban.
Richard Miller Flanagan, 1961-ben született Longfordban, Ausztráliában. A halláskárosult kisfiú egy bányavárosban nőtt fel, majd elvégezve az egyetemet, bölcsészdiplomát szerzett.
A gyakorló környezetvédelmi aktivista regényeit jól fogadta a mind a közönség, mind a kritika. A magát ír fegyencek leszármazottjának tartó író 2014-ben irodalmi díjat nyer és az eddig megjelent regényei mellett filmforgatókönyv írása is fűződik a nevéhez.
Az ausztrál illetőségű, Booker-díjas szerző, Richard Flanagan a következő szavakkal indítja útjára nyolcadik regényét: egy mágikus elemekkel rendelkező, mégis realisztikus meséje az ökológia hanyatlásának, egyfajta “egyre erősödő sikoly”. A Living Sea of Waking Dreams (Éber álmok eleven tengere) 2021 januárjában, napokkal ezelőtt került a polcokra, az Egyesült Királyságban.
A 87 éves Francie agyvérzést követően kórházba kerül, gyermekei pedig összegyűlnek a betegágya körül. Ott van közöttük Anna, aki egy feltörekvő építész és az Instagrammot pörgeti, miközben az orvosok éppen felmérik Francie állapotát. Ott van a makacs és hajthatatlan Terzo, aki pénzügyi menedzser, és aki túlméretezett igazságérzettel rendelkezik, majd végül a bukott művész, Tommy, aki egyben a család szégyenének kikiáltott fekete bárány.
A halál pedig körülöttük ólálkodik a kórházi folyosón és várja, hogy a fontos döntések megszülessenek.
Tommy jobbnak érezné, ha engednék Francie-t meghalni, ám Terzo számára ez megalázó, üzletemberhez nem méltó megfutamodás volna. Annát, akit Tommy gyengédsége, embersége mindig is irritált, talán saját hiányaira emlékeztetve őt, így Terzo oldalára áll és Francie-t megműtik. Az asszony számára innentől kezdve egy kegyetlen, teljes életnek nem nevezhető, csövekből, kockázatos műtéti beavatkozásokból álló utazás kezdődik.
A regény leginkább Anna karakterét követi nyomon, amint anyja halála ellen veszi fel a harcot minden lehetséges, utolsó utáni, méregdrága beavatkozásokat kérvényezve. Vajon Anna mindezt megvadult szeretetből, bűntudatból vagy fájdalmas kötelességtudatból teszi? Maga sem tudja biztosan. Csak annyit tud, hogy az édesanyja betegágya mellett rátalál egy olyasfajta nyugalomra és méltóságra, amelyet máshol nem lelt meg.
A légkondicionált kórház falain túl Ausztrália lángokban áll. A zátonyok elporladnak, a méhek és a növények megporzását végző rovarok pusztulásra vannak ítélve, magukkal rántva teljes szárazföldi ökoszisztémát; az ég fekete a lángokból felkígyózó füsttől. Egy hamvadó világ és egy pusztulásnak indult emberi élet.
A pusztulás látványa olyan szívbemarkoló, hogy rövid időre segít Annának megfeledkezni saját fájdalmáról, így a szociális médiát bújva, telefonját nyomkodva egyfajta bizarr biztonságot talál a szörnyűségről szóló hírekben.
A regény legjobb részei kétségtelenül akkor tárulnak fel az olvasó előtt, amikor a szerző összehangolja az elkerülhetetlen pusztulás motívumát a szépséggel, amikor a könyv megadja számunkra a teret, hogy eltűnődjünk az olvasottakon.
Flanagan regényének története talán brutális, ám Terzoval és Annával ellentétben, akik olyannyira eltökéltek, hogy megmentsék édesanyjukat saját döntéseitől, nem öncélúan kegyetlen. Francie elmúlása egy lassított felvételben játszódó borzalom, de ő maga sosem válik szörnyűvé. A haldoklás itt nem méltóságteljes folyamat, és az ezt övező apátia Flanagan leírásában az igazán groteszk. A fájdalmat eltompítja a szociális média (“a lélek fájdalomcsillapítója”), és a televízió (“esti mese felnőtteknek lefekvés előtt”).
A regény felmutatja az olvasónak a csend különböző formáit; mi az, amit nem mondunk ki, amit lehetetlen volna kimondani, és amit inkább nem hallunk meg. Flanagan olyan világot tár elénk, amely fulladozik az ok, értelem és cél nélküli csevegésektől, az állandósuló háttérzajban.
Richard Miller Flanagan, 1961-ben született Longfordban, Ausztráliában. A halláskárosult kisfiú egy bányavárosban nőtt fel, majd elvégezve az egyetemet, bölcsészdiplomát szerzett.
A gyakorló környezetvédelmi aktivista regényeit jól fogadta a mind a közönség, mind a kritika. A magát ír fegyencek leszármazottjának tartó író 2014-ben irodalmi díjat nyer és az eddig megjelent regényei mellett filmforgatókönyv írása is fűződik a nevéhez.
Walter Tevis, The Qeen's Gambit (Vezércsel)
“Már ez a három ember, Lucsenko, Laev és Sapkin is olyan félistenek voltak, akik mellett a teljes amerikai sakkvilág dadogna a megalázottságtól”
Walter Tevis eddigi három legsikeresebb regénye kivétel nélkül megállja a helyét a filmvásznon is: a The Hustler (A szélhámos), a The Color of Money (A pénz színe) és a The Man Who Fell to Earth (A földre pottyant férfi) mind kiváló filmes alapanyagnak bizonyultak. A művéből készült legújabb sorozat, a The Qeen’s Gambit (Vezércsel) pedig jelen pillanatban is vezeti a Netflix nézettségi listáját.
A Vezércsel egy lány története, aki mesteri szintre fejleszti sakktudását. Beth Harmon egy makacs és zárkózott árva, nem tud mihez kezdeni önmagával, míg élete első sakkjátszmáját meg nem nyeri. Tizenhat éves korára már az amerikai bajnokságon vesz részt.
A regény egy intenzív, nagy nyomás alá helyezett mentális próbatétel története, amit minden profi sakkozónak át kell élnie ahhoz, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa.
Bár a Vezércsel a sakkot és az elmejátékokat helyezi előtérbe, ám kulcsfontosságú szerepet kap benne a függőség ábrázolása is. Beth Harmon már az árvaházba kerülve kezelhetetlennek bizonyul és a nevelők hamar felismerik, hogy a nyugtató, szorongáscsökkentő hatású pirulák gyorsan és hatásosan tompítják le a kislány problémákkal terhelt személyiségét és hangulatingadozásait. A fiatal szervezet nem csak fizikai függőséget alakít ki a tudatmódosító pirulákkal és egyéb szerekkel kapcsolatban, ám a zseniális sakkjátszmák közben bevetett tudatmódosítók a vizuális képességeit is felfokozzák, így gyakran nyúl hozzájuk játszmák előtt és nem ritkán közben is. Kivételes tehetsége az egyre eszkalálódó függőséggel társulva egyre magasabbra és magasabbra viszi őt a nemzetközi sakkvilág ranglétráján. Mire Beth eléri a felnőtt kort, már csak egy akadály áll az útjában: az orosz sakkozó, akit egyszerre csodál, és akinek a játékát nézve páni félelem tölti el.
A Stanford University könyvklubja (Another Look) Tevis könyvét egy méltatlanul hanyagolt mesterműnek nevezi.
Az ötvenhat éves korában elhunyt Walter Tevis 1928-ban, San Franciscóban látta meg a napvilágot. A Vezércsel című regénye 1983-ban jelent meg, nem sokkal a halála előtt. 1980-ban, a Mockingbird című fantasztikus regénye, amely valahol az 1984 és a Brave New World egyfajta kombinációja, vagy ha úgy tetszik a Fahrenheit 451 folytatása, a számítógépesítés veszélyeire, a technika okozta társadalmi deformációkra igyekszik rámutatni.
Walter Tevis eddigi három legsikeresebb regénye kivétel nélkül megállja a helyét a filmvásznon is: a The Hustler (A szélhámos), a The Color of Money (A pénz színe) és a The Man Who Fell to Earth (A földre pottyant férfi) mind kiváló filmes alapanyagnak bizonyultak. A művéből készült legújabb sorozat, a The Qeen’s Gambit (Vezércsel) pedig jelen pillanatban is vezeti a Netflix nézettségi listáját.
A Vezércsel egy lány története, aki mesteri szintre fejleszti sakktudását. Beth Harmon egy makacs és zárkózott árva, nem tud mihez kezdeni önmagával, míg élete első sakkjátszmáját meg nem nyeri. Tizenhat éves korára már az amerikai bajnokságon vesz részt.
A regény egy intenzív, nagy nyomás alá helyezett mentális próbatétel története, amit minden profi sakkozónak át kell élnie ahhoz, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa.
Bár a Vezércsel a sakkot és az elmejátékokat helyezi előtérbe, ám kulcsfontosságú szerepet kap benne a függőség ábrázolása is. Beth Harmon már az árvaházba kerülve kezelhetetlennek bizonyul és a nevelők hamar felismerik, hogy a nyugtató, szorongáscsökkentő hatású pirulák gyorsan és hatásosan tompítják le a kislány problémákkal terhelt személyiségét és hangulatingadozásait. A fiatal szervezet nem csak fizikai függőséget alakít ki a tudatmódosító pirulákkal és egyéb szerekkel kapcsolatban, ám a zseniális sakkjátszmák közben bevetett tudatmódosítók a vizuális képességeit is felfokozzák, így gyakran nyúl hozzájuk játszmák előtt és nem ritkán közben is. Kivételes tehetsége az egyre eszkalálódó függőséggel társulva egyre magasabbra és magasabbra viszi őt a nemzetközi sakkvilág ranglétráján. Mire Beth eléri a felnőtt kort, már csak egy akadály áll az útjában: az orosz sakkozó, akit egyszerre csodál, és akinek a játékát nézve páni félelem tölti el.
A Stanford University könyvklubja (Another Look) Tevis könyvét egy méltatlanul hanyagolt mesterműnek nevezi.
Az ötvenhat éves korában elhunyt Walter Tevis 1928-ban, San Franciscóban látta meg a napvilágot. A Vezércsel című regénye 1983-ban jelent meg, nem sokkal a halála előtt. 1980-ban, a Mockingbird című fantasztikus regénye, amely valahol az 1984 és a Brave New World egyfajta kombinációja, vagy ha úgy tetszik a Fahrenheit 451 folytatása, a számítógépesítés veszélyeire, a technika okozta társadalmi deformációkra igyekszik rámutatni.
Brit Bennett, The Vanishing Half
Az 1990-ben született afroamerikai írónő második regénye a The Vanishing Half a New York Times 2020-as bestseller listájának élén foglalt el előkelő helyet.
Brit Bennett első regénye, Az anyák, az a fajta elsöprő sikerű debütálás volt, amely hatalmas nyomást helyez egy kezdő íróra, a feléje támasztott elvárások miatt. Ám négy év elteltével itt a következő regénye, a The Vanishing Half (Elenyésző/Eltűnő fél), ami bőven megugorja az amúgy sem alacsonyra helyezett mércét. Ez a történet még szerteágazóbb és mélyebb; egy generációkon átívelő családtörténet, amely olyan mostohán kezelt témákat helyez előtérbe, mint a rasszhoz kötődő identitás, a fanatizmus, a képmutatás, illetve a titkolózás romboló természete.
A történet csaknem fél évszázadot átölelve, az 1940-es évektől egészen 1990-ig, egy ikerpárra fókuszál. Desiree és Stella Vignes, akik Louisiana állam Mallard városában nőttek fel, egy olyan kis közösségben, amit még az ükapjuk alapított miután felszabadult a rabszolgaságból. Kemény mondattal indítja Bennett a történetet:„Mallardban senki sem házasodott sörétbőrűekkel”.
Ahogy telnek az évek és mélyülnek az előítéletek, a lakosságban egyre kevesebb a sötétbőrű (“akárcsak egy csésze kávé, melybe tejszínt öntöttek”). Az ikrek, krémszínű bőrükkel, borostyán szemeikkel és a göndör fürtjeikkel minden bizonnyal elkápráztatták volna a város egykori gazdáját. A világos, krémszínű bőr mégsem mentette meg sem apjukat, akinek zabolátlan baráti köre kiszemeli magának a lányokat, sem édesanyjukat, aki elszegényedése után gazdag, fehér emberek bejárónője lett a szomszédos városban. A provinciális, lehetőségeket biztosítani képtelen Mallard városában az ikrekre is hasonló sors várna.
Desiree és Stella azonban tizenhat évesen megszöknek és New Orleansban kötnek ki, majd egy éven belül radikálisan eltávolodnak egymástól. Stella teljesen a fehérek életét éli, míg Desiree egy sötétbőrű férfival házasodik össze.
Az emberi rasszokhoz köthető nehéz kérdések visszatérő elemnek számítanak az amerikai szépirodalomban, ám Bennett regénye ezt a narratívát megtoldja egy még emberibb és általánosabb aspektussal. Bennett történetszövése talányos és eredeti. Akár egy ógörög kórus elmesélésében is követhetnénk a nővérek sorsát, de egy modern szappanoperaként is elképzelhető a történet. A regény egyes szám harmadik személyben íródott és a nézőpont ugrál a két karakter, illetve a számos generáció között, ám elsősorban Desiree-t és Stella-t követi, továbbá az ő lányaikat, akik közül az egyik kékesfekete hajú, eszes és ravasz, a másik pedig szőke, törékeny, de leginkább elkényeztetett.
Az írónő érezhetően szereti a váratlan, ám sorsfordító döntések témáját boncolgatni. Ismétlődően felbukkanó tematika még a maradiság, az elmúlás és a képmutatás, illetve hazugság közötti különbség. A főszereplők egytől-egyig számítóak, mind tisztában vannak vele, mit nyerhetnek, mit veszthetnek és mi az, akit meg kívánnak őrizni.
Nem mindennapi tehetséget követel meg a szerzőtől olyan téma feldolgozása, amely egyszerre foglalja magában az emberi gyarlóságot, felszínességet és a mélylélektani ábrázolást, nem is beszélve a bonyolult társadalmi problémákról az önmagukban is összetett főszereplők szemszögéből. Bennett-ben ott szunnyad ez a tehetség és a The Vanishing Half-ban sikerül is felmutatnia.
Brit Bennett első regénye, Az anyák, az a fajta elsöprő sikerű debütálás volt, amely hatalmas nyomást helyez egy kezdő íróra, a feléje támasztott elvárások miatt. Ám négy év elteltével itt a következő regénye, a The Vanishing Half (Elenyésző/Eltűnő fél), ami bőven megugorja az amúgy sem alacsonyra helyezett mércét. Ez a történet még szerteágazóbb és mélyebb; egy generációkon átívelő családtörténet, amely olyan mostohán kezelt témákat helyez előtérbe, mint a rasszhoz kötődő identitás, a fanatizmus, a képmutatás, illetve a titkolózás romboló természete.
A történet csaknem fél évszázadot átölelve, az 1940-es évektől egészen 1990-ig, egy ikerpárra fókuszál. Desiree és Stella Vignes, akik Louisiana állam Mallard városában nőttek fel, egy olyan kis közösségben, amit még az ükapjuk alapított miután felszabadult a rabszolgaságból. Kemény mondattal indítja Bennett a történetet:„Mallardban senki sem házasodott sörétbőrűekkel”.
Ahogy telnek az évek és mélyülnek az előítéletek, a lakosságban egyre kevesebb a sötétbőrű (“akárcsak egy csésze kávé, melybe tejszínt öntöttek”). Az ikrek, krémszínű bőrükkel, borostyán szemeikkel és a göndör fürtjeikkel minden bizonnyal elkápráztatták volna a város egykori gazdáját. A világos, krémszínű bőr mégsem mentette meg sem apjukat, akinek zabolátlan baráti köre kiszemeli magának a lányokat, sem édesanyjukat, aki elszegényedése után gazdag, fehér emberek bejárónője lett a szomszédos városban. A provinciális, lehetőségeket biztosítani képtelen Mallard városában az ikrekre is hasonló sors várna.
Desiree és Stella azonban tizenhat évesen megszöknek és New Orleansban kötnek ki, majd egy éven belül radikálisan eltávolodnak egymástól. Stella teljesen a fehérek életét éli, míg Desiree egy sötétbőrű férfival házasodik össze.
Az emberi rasszokhoz köthető nehéz kérdések visszatérő elemnek számítanak az amerikai szépirodalomban, ám Bennett regénye ezt a narratívát megtoldja egy még emberibb és általánosabb aspektussal. Bennett történetszövése talányos és eredeti. Akár egy ógörög kórus elmesélésében is követhetnénk a nővérek sorsát, de egy modern szappanoperaként is elképzelhető a történet. A regény egyes szám harmadik személyben íródott és a nézőpont ugrál a két karakter, illetve a számos generáció között, ám elsősorban Desiree-t és Stella-t követi, továbbá az ő lányaikat, akik közül az egyik kékesfekete hajú, eszes és ravasz, a másik pedig szőke, törékeny, de leginkább elkényeztetett.
Az írónő érezhetően szereti a váratlan, ám sorsfordító döntések témáját boncolgatni. Ismétlődően felbukkanó tematika még a maradiság, az elmúlás és a képmutatás, illetve hazugság közötti különbség. A főszereplők egytől-egyig számítóak, mind tisztában vannak vele, mit nyerhetnek, mit veszthetnek és mi az, akit meg kívánnak őrizni.
Nem mindennapi tehetséget követel meg a szerzőtől olyan téma feldolgozása, amely egyszerre foglalja magában az emberi gyarlóságot, felszínességet és a mélylélektani ábrázolást, nem is beszélve a bonyolult társadalmi problémákról az önmagukban is összetett főszereplők szemszögéből. Bennett-ben ott szunnyad ez a tehetség és a The Vanishing Half-ban sikerül is felmutatnia.
V.E. Scwab, The invisible Life of Addie Larue (Addie Larue láthatatlan élete)
A középkori német legenda alapmotívuma, az ördöggel megkötött üzlet – és annak sajátos következményei – több jelentős művész fantáziáját ragadták meg és késztettek arra, hogy újra és újra gondolják ez előbbi aktust. Az 1500-as évek utolsó harmadában Cristopher Marlowe, majd nagyjából kétszáz évvel később Johann Wolfgang Goethe keltette életre Faust doktor alakját.
Victoria Schwab regénye a nagy elődök nyomában veszi fel a szálat, hogy egy újabb, nem kevésbé tanulságos és egyben szórakoztató történetet építsen fel az alapötletre. Az 1987-ben született amerikai írónő legújabb regényében érdekes kérdéseket feszeget. Milyen árat fizetünk, már ha egyáltalán, ha egy ördögi üzlet keretében elnyerjük a halhatatlanságot. Érdekes paradoxonnak tűnik, hogy aki fizikálisan halhatatlan, az a halandók által törvényszerűen van feledésre ítélve.
A regény főhőse, Addie LaRue a 17.század végén születik meg Franciaországban, de erre már egy árva lélek sem emlékezik, kivéve persze magát Addie-t és az ördögöt, akivel a hajdanvolt egyezség megköttetett, hogy a főhős megmeneküljön egy kényszerházasság és a szürke, unalmas élet elől. Miután Addie felajánlja a lelkét a halhatatlanságért cserébe, rá kell döbbenjen, hogy a szabadságának az ára a felejtés – arra van kárhoztatva, hogy, akivel a sorsa összehozza, szinte azonnal elfeledje őt.
Így indul ennek a történetnek a végtelen körforgása, miközben Addie időkön át sodródva, kétségbeesetten próbál valami nyomot hagyni a világban és leginkább az emberekben. Miután azzal szembesül, hogy közvetlenül nem tud rájuk hatni, rájön, hogy ötleteket ültethet el a fejükben. Még sincs olyan erő, ami biztosítaná, hogy Addie ne süllyedjen a feledésbe, vég nélküli életének áraként.
Ám egyszer csak, valaki emlékezni kezd.
Henry egy átlagos férfi egy átlagos munkával, egy átlagos könyvesboltban. Addie ellop egy könyvet, abban a hitben, a férfi úgyis elfelejti, ahogy mindenki tette azt az elmúlt háromszáz évben. De Henry emlékszik, sőt, még a nevét is megjegyzi. Addie talált volna egy kiskaput? Henry lenne a gyógyír a magányra? Valamit azonban Henry is titkol Addie elől, valamit, ami akár véget is vethet Addie háromszáz éves halhatatlanságának…
A romantikussá váló történet számos eleme idézi fel a gótikus irodalmat olyan klasszikus részletekkel, mint a megnyerő külsejű, fekete hajú ördög figurája és magának a főszereplőnek a karaktere, aki arra van kárhoztatva, hogy éveken át egyedül barangoljon egy olyan világban, ahol minden szerette elfelejti őt.
A regény legérdekesebb aspektusa kétségkívül a főszereplőnek a művészethez fűződő viszonya. Különböző műalkotások tűnnek fel a szövegben, megismerjük a művészt, a keletkezés dátumát, és persze Addie szerepét mű keletkezésében. A történetnek ezek a mozzanatai értetik meg velünk, hogy miért is vágyik Addie arra, hogy emlékezzenek rá.
Sajátos csavarként, a regény végére érve döbbenünk rá, hogy olvasóként mi is szerves részei vagyunk Addie LaRue történetének, mi magunk is részei vagyunk Addie hosszú és láthatatlan életének.
Ha valaki, akkor az olvasó biztosan emlékezni fog rá.
Victoria Schwab regénye a nagy elődök nyomában veszi fel a szálat, hogy egy újabb, nem kevésbé tanulságos és egyben szórakoztató történetet építsen fel az alapötletre. Az 1987-ben született amerikai írónő legújabb regényében érdekes kérdéseket feszeget. Milyen árat fizetünk, már ha egyáltalán, ha egy ördögi üzlet keretében elnyerjük a halhatatlanságot. Érdekes paradoxonnak tűnik, hogy aki fizikálisan halhatatlan, az a halandók által törvényszerűen van feledésre ítélve.
A regény főhőse, Addie LaRue a 17.század végén születik meg Franciaországban, de erre már egy árva lélek sem emlékezik, kivéve persze magát Addie-t és az ördögöt, akivel a hajdanvolt egyezség megköttetett, hogy a főhős megmeneküljön egy kényszerházasság és a szürke, unalmas élet elől. Miután Addie felajánlja a lelkét a halhatatlanságért cserébe, rá kell döbbenjen, hogy a szabadságának az ára a felejtés – arra van kárhoztatva, hogy, akivel a sorsa összehozza, szinte azonnal elfeledje őt.
Így indul ennek a történetnek a végtelen körforgása, miközben Addie időkön át sodródva, kétségbeesetten próbál valami nyomot hagyni a világban és leginkább az emberekben. Miután azzal szembesül, hogy közvetlenül nem tud rájuk hatni, rájön, hogy ötleteket ültethet el a fejükben. Még sincs olyan erő, ami biztosítaná, hogy Addie ne süllyedjen a feledésbe, vég nélküli életének áraként.
Ám egyszer csak, valaki emlékezni kezd.
Henry egy átlagos férfi egy átlagos munkával, egy átlagos könyvesboltban. Addie ellop egy könyvet, abban a hitben, a férfi úgyis elfelejti, ahogy mindenki tette azt az elmúlt háromszáz évben. De Henry emlékszik, sőt, még a nevét is megjegyzi. Addie talált volna egy kiskaput? Henry lenne a gyógyír a magányra? Valamit azonban Henry is titkol Addie elől, valamit, ami akár véget is vethet Addie háromszáz éves halhatatlanságának…
A romantikussá váló történet számos eleme idézi fel a gótikus irodalmat olyan klasszikus részletekkel, mint a megnyerő külsejű, fekete hajú ördög figurája és magának a főszereplőnek a karaktere, aki arra van kárhoztatva, hogy éveken át egyedül barangoljon egy olyan világban, ahol minden szerette elfelejti őt.
A regény legérdekesebb aspektusa kétségkívül a főszereplőnek a művészethez fűződő viszonya. Különböző műalkotások tűnnek fel a szövegben, megismerjük a művészt, a keletkezés dátumát, és persze Addie szerepét mű keletkezésében. A történetnek ezek a mozzanatai értetik meg velünk, hogy miért is vágyik Addie arra, hogy emlékezzenek rá.
Sajátos csavarként, a regény végére érve döbbenünk rá, hogy olvasóként mi is szerves részei vagyunk Addie LaRue történetének, mi magunk is részei vagyunk Addie hosszú és láthatatlan életének.
Ha valaki, akkor az olvasó biztosan emlékezni fog rá.
Sebastian Fitzek, Das Geschent (Az ajándék)
A német könyvpiac eladási listájának élére került thriller, Sebastian Fitzek Ajándék című műve. Az író sikere nem előzmények nélküli. Az 1971-ben, Berlinben született író első könyve (Die Therapie, 2016) robbanásszerűen ugrott az eladási listák élére, olyan nemzetközi sikerkönyveket taszítva onnan le, mint a Dan Brown Da Vinci kódja.
Az első jelenetben egy közlekedési lámpánál álló autó hátsó üléséről egy lány rémült arccal nyom egy cédulát az ablaküvegre. A súlyos múltat cipelő Milan Berg, akit a látszólagos véletlen sodor az autó mellé, meglepetten nézi a halára rémült lányt, de a papírra írt szöveget képtelen elolvasni, mert írástudatlan analfabéta. Habár írástudatlan, azt azonnal érzi, hogy lánynak segítségre van szüksége. Követi az autót és amit tapasztal, egy kissé összezavarja. Meglepetések sorozata után szembesül a fiú a saját múltjával.
A sodró lendületű történet egyik remek írói megoldása, ahogyan a szerző képes az olvasóval érzékeltetni, hogy mi zajlik az írástudatlan Milan fejében, amikor szembe találja magát egy általa értelmezhetetlen szöveggel.
A könyvet méltató kritikák kiemelik, hogy miközben egy fordulatos, pszichopatológiai elemeket felsorakoztató krimit olvasunk, átérezhetjük a Németországban élő írni és olvasni nem tudó millióknak a sorsát is.
A statisztikák szerint Németországban legalább hatmillióan funkcionális analfabéták, így képtelenek részt venni a társadalmi és kulturális életben. A ilyen-olyan módon marginalizálódó társadalmi csoportok problémájának felvetése önmagában is hasznossá teszi ezt a valóban szórakoztató thrillert.
Az első jelenetben egy közlekedési lámpánál álló autó hátsó üléséről egy lány rémült arccal nyom egy cédulát az ablaküvegre. A súlyos múltat cipelő Milan Berg, akit a látszólagos véletlen sodor az autó mellé, meglepetten nézi a halára rémült lányt, de a papírra írt szöveget képtelen elolvasni, mert írástudatlan analfabéta. Habár írástudatlan, azt azonnal érzi, hogy lánynak segítségre van szüksége. Követi az autót és amit tapasztal, egy kissé összezavarja. Meglepetések sorozata után szembesül a fiú a saját múltjával.
A sodró lendületű történet egyik remek írói megoldása, ahogyan a szerző képes az olvasóval érzékeltetni, hogy mi zajlik az írástudatlan Milan fejében, amikor szembe találja magát egy általa értelmezhetetlen szöveggel.
A könyvet méltató kritikák kiemelik, hogy miközben egy fordulatos, pszichopatológiai elemeket felsorakoztató krimit olvasunk, átérezhetjük a Németországban élő írni és olvasni nem tudó millióknak a sorsát is.
A statisztikák szerint Németországban legalább hatmillióan funkcionális analfabéták, így képtelenek részt venni a társadalmi és kulturális életben. A ilyen-olyan módon marginalizálódó társadalmi csoportok problémájának felvetése önmagában is hasznossá teszi ezt a valóban szórakoztató thrillert.