Ajánló
Winfried Georg Sebald, Kivándoroltak (Die Ausgewanderten)
Sebald a háború utolsó évében, 1944-ben született Wertachban, egy az osztrák határ közelében fekvő bajor kisvárosban. Négyéves volt, amikor szüleivel és két testvérével a mindössze húsz kilométerrel távolabbi Sonthofenbe költöztek. Vélhetően a vesztes háború utáni Németországban uralkodó hangulat, a Wehrmachtban harcoló és majd csak 1947-ben, hadifogságból hazatérő édesapa és az anyai nagyapa, aki kisvárosi rendőrtisztként szolgált, határozták meg Sebald személyiségének azokat az alapvonásait, amelyek átsütnek írásain.
Freiburgban és a közeli Svácban tanult angol és német irodalmat, majd 1965-ben szerzett diplomát. 1970-től Angliában dolgozik. 2001-ben, mindössze 57 évesen vezetés közben szívinfarktust kapott, és az úton átsodródva, egy teherautóval való frontális ütközést következtében szörnyethalt. Abban az évben, amikor az irodalmi Nobel-díj legesélyesebb várományosának tartották.
A sebaldi világ egyik alapmotívuma a német háborús örökséggel való szembenézés. Ez utóbbi meglehetősen közhelyes, unalomig ismert sablonokra épülő írások témája. Azonban Sebald – és ebben áll valódi nagysága – univerzálissá képes emelni az ember-ember, ember-természet relációjában történő, szemünk láttára végbemenő borzalmakat.
Annak ellenére, hogy személyes sorsában tetten érhető az, amit leegyszerűsítve a németek kollektív öngyűlöletének szokás nevezni, írásai messze felülemelkednek a német nép közel sem egyedülálló tragédiáin.
A Sebald műveivel való ismerkedést talán az 1992-ben megjelent Kivándoroltak (Die Ausgewanderten) munkájával célszerű elkezdeni. Paul Breyter, Ambros Adelwart, Max Ferber, Dr. Henry Selvyn – a mű négy különálló írásának szereplői – mindegyike kivándorolt. Fizikálisan is hátrahagyták Németországot, és a szó legáltalánosabb értelmében is kivándoroltak, úgy, ahogyan az emberi társadalomtól is el lehet távolodni. A művet Szijj Ferenc, József Attila-díjas író, költő ültette át magyar nyelvre.
Sebald sajátos írói technikája ebben a munkájában is tetten érhető, és az olvasó nehezen tudja eldönteni, hogy a fényképeket és egyéb dokumentumokat is felvonultató írások fikciók-e vagy sem. De az igazi csoda Sebald nyelvhasználatában és prózaírói stílusában rejlik. A valódi irodalmi alkotásokat jellemző, egymástól szétválaszthatatlan nyelvezet és történet a művet olvasva költészetté válik az olvasó számára. Az írásokban szereplők életének ilyen-olyan történései metaforákká emelkednek, miközben a metaforikus motívumokkal átszőtt szövet a lélek azon régióit tárja elénk, amelyeket leginkább fájdalom és elkeseredettség jellemez.
Az írások veretes német nyelve már-már Thomas Mann egyik hősének, a Doktor Faustusból ismert dr. phil. Serenus Zeitblomnak a nyelvezetéhez hasonló. Bár az irodalmi szövegekben nem a méret a lényeg, de Sebald egyik munkájában kilenc oldalas mondatot is olvashatunk, benne alá- és mellérendelő mondatok tucatjai. Ez ugyan technikai kérdés, de a költészetté emelkedő prózai szövegek egyik titka vélhetően itt keresendő.
Magán és nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján megjósolhatom, hogy a Kivándoroltak elolvasása után az olvasó vagy Sebald egyéb munkái után néz, miközben örök barátra lel, vagy messze elkerüli munkáit.
Az író torzóként maradt munkássága ellenére is részese a Világirodalomnak nevezett univerzumnak, s a németséggel való ambivalens viszonya és talán akarata ellenére is a modern német nyelű irodalom egyik meghatározó, szuverén, senkivel össze nem téveszthető képviselője. A nemzetközi áttörés a halál évében megjelenő Austerlitz című munkájával következett be.
Szülővárosában ma is féltő szeretettel ápolják az író emlékét.
https://www.wertach.de/kultur-genuss/sehenswertes/sebald-weg-erinnerungen-schriftsteller.html
https://www.wertach.de/natuerlich-erleben/wandern/tourenplaner/sebaldweg.html
Freiburgban és a közeli Svácban tanult angol és német irodalmat, majd 1965-ben szerzett diplomát. 1970-től Angliában dolgozik. 2001-ben, mindössze 57 évesen vezetés közben szívinfarktust kapott, és az úton átsodródva, egy teherautóval való frontális ütközést következtében szörnyethalt. Abban az évben, amikor az irodalmi Nobel-díj legesélyesebb várományosának tartották.
A sebaldi világ egyik alapmotívuma a német háborús örökséggel való szembenézés. Ez utóbbi meglehetősen közhelyes, unalomig ismert sablonokra épülő írások témája. Azonban Sebald – és ebben áll valódi nagysága – univerzálissá képes emelni az ember-ember, ember-természet relációjában történő, szemünk láttára végbemenő borzalmakat.
Annak ellenére, hogy személyes sorsában tetten érhető az, amit leegyszerűsítve a németek kollektív öngyűlöletének szokás nevezni, írásai messze felülemelkednek a német nép közel sem egyedülálló tragédiáin.
A Sebald műveivel való ismerkedést talán az 1992-ben megjelent Kivándoroltak (Die Ausgewanderten) munkájával célszerű elkezdeni. Paul Breyter, Ambros Adelwart, Max Ferber, Dr. Henry Selvyn – a mű négy különálló írásának szereplői – mindegyike kivándorolt. Fizikálisan is hátrahagyták Németországot, és a szó legáltalánosabb értelmében is kivándoroltak, úgy, ahogyan az emberi társadalomtól is el lehet távolodni. A művet Szijj Ferenc, József Attila-díjas író, költő ültette át magyar nyelvre.
Sebald sajátos írói technikája ebben a munkájában is tetten érhető, és az olvasó nehezen tudja eldönteni, hogy a fényképeket és egyéb dokumentumokat is felvonultató írások fikciók-e vagy sem. De az igazi csoda Sebald nyelvhasználatában és prózaírói stílusában rejlik. A valódi irodalmi alkotásokat jellemző, egymástól szétválaszthatatlan nyelvezet és történet a művet olvasva költészetté válik az olvasó számára. Az írásokban szereplők életének ilyen-olyan történései metaforákká emelkednek, miközben a metaforikus motívumokkal átszőtt szövet a lélek azon régióit tárja elénk, amelyeket leginkább fájdalom és elkeseredettség jellemez.
Az írások veretes német nyelve már-már Thomas Mann egyik hősének, a Doktor Faustusból ismert dr. phil. Serenus Zeitblomnak a nyelvezetéhez hasonló. Bár az irodalmi szövegekben nem a méret a lényeg, de Sebald egyik munkájában kilenc oldalas mondatot is olvashatunk, benne alá- és mellérendelő mondatok tucatjai. Ez ugyan technikai kérdés, de a költészetté emelkedő prózai szövegek egyik titka vélhetően itt keresendő.
Magán és nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján megjósolhatom, hogy a Kivándoroltak elolvasása után az olvasó vagy Sebald egyéb munkái után néz, miközben örök barátra lel, vagy messze elkerüli munkáit.
Az író torzóként maradt munkássága ellenére is részese a Világirodalomnak nevezett univerzumnak, s a németséggel való ambivalens viszonya és talán akarata ellenére is a modern német nyelű irodalom egyik meghatározó, szuverén, senkivel össze nem téveszthető képviselője. A nemzetközi áttörés a halál évében megjelenő Austerlitz című munkájával következett be.
Szülővárosában ma is féltő szeretettel ápolják az író emlékét.
https://www.wertach.de/kultur-genuss/sehenswertes/sebald-weg-erinnerungen-schriftsteller.html
https://www.wertach.de/natuerlich-erleben/wandern/tourenplaner/sebaldweg.html
Thomas Mann, Doktor Faustus
Egy irodalmi szöveggel találkozva, az olvasó meglehetősen tipikusnak mondható érzéseket élhet át. Vannak olyan szövegek, amelyeket „illik ismerni”, de kínszenvedés végigvergődni a történeten, miközben nem nagyon értjük, hogy mi ebben az a valami, amely másokat magával ragadott. Gyakran olyan textusokkal találkozunk, amelyek szórakoztatóak, ügyesen megírtak, de az elolvasott gondolatok és érzések nem mélyesztik belénk a karmaikat. Vagy azért, mert nincsenek ilyenek, vagy azért, mert mi nem rezonálunk az olvasottakra.
És valószínűleg mindannyiunk életében vannak ikonikus könyvek, történetek és szövegek, olyanok, amelyek így vagy úgy, de megtorpanásra kényszerítettek, viharokat váltottak ki bennünk, amelyektől felkavarodunk. Ezek azok az élmények, amelyek valódiak, és amelyeknek közük sincs a társadalmi elvárásként, a „kellően intelligensnek látszani” szándékából végigszenvedett olvasáshoz. Ezek a könyvek vagy versek egész életünket végigkísérik, újra és újra, már-már függőként merítkezünk a történetbe, annak egy-egy részletébe. Félhangosan, magunk számára mormoljuk a verssorokat, felütjük a könyvet azoknál a részeknél, párbeszédeknél, amelyeket újra és újra el kell olvassunk, hogy a korábbi élményt újra átélhessük. Intim kapcsolat ez, és természetesen egyéne válogatja, hogy kinek mi okoz ilyenfajta kötődéseket. Sőt, nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy felismerjük, leginkább magáról az olvasóról mond el legtöbbet a tény, hogy mely történetekhez, szövegekhez érez ilyen mélységű kötődést. Az igazán nagy történeteknek több, néha akár egymásnak ellentmondó jelentésrétege fedezhető fel, sőt, sokszor nem is értjük pontosan, hogy mi az a valami, amely megfogott minket, csak annyit tudunk, hogy számunkra fontos dolog lapulhat a mélyben.
Thomas Mann egyike azoknak a nagy varázslóknak, akik képesek voltak ilyen szövegek megalkotására. Sokunknak okoz örömet azokban a hömpölygő, áradó mondatokban elmerülni, amelyek ennek az ellentmondásokkal terhes, sok tekintetben megütközést keltő író tollából megszülettek. 1943-ban, a II. világháború borzalmainak árnyékában, már az Egyesült Államokba emigrálva kezdett bele Thomas Mann utolsó nagyregényébe. A könyv címe direkt módon utal a tartalmára. Doktor Faustus: Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, egy barátja által elmesélve (Doktor Faustus: Das Leben des deutschen Tonsetzers Adrian Leverkühn, erzählt von einem Freunde).
A regény történetének egyik olvasatát Thomas Mann, meglehetősen ravasz módon, már a címben az orrunk elé tolja. Természetesen nem erről, pontosabban legkevésbé sem csak erről szól a történet. A regény egyik főszereplője, a történet narrátora, Serenus Zeitblom barátjának, a két évvel korábban meghalt tragikus sorsú és egyben zseniális zeneszerzőnek az életét kezdi el papírra vetni. Hol máshol, mint a háborús Németországban, 1943-ban. Thomas Mann története tehát egy „regény a regényben”, azaz miközben Zeitblom barátja életét írja, addig magáról és Németországról is mond egyet és mást. Nem nehéz a történetnek ezen a szálán felismernünk Thomas Mann személyes sorsának történéseit, amelyek semmivel nem kevésbé bonyolultak és egyben tragikusak, mint Leverkühn és Zeitblom élete.
Adrian Leverkühn, aki fiktív személy, 1885 és 1940 között éli le az akkori szemmel nézve is rövid életét. Ez az időszak, a XX. század eleje az emberiség történetének is nagyon izgalmas korszaka. Olyan változások történnek ebben az időszakban, amelyek alapjaiban változtatták meg az embernek a világról és önmagáról korábban megalkotott képét. Horderejében nem kisebbek ezek a változások, mint amikor kiderült, hogy a Föld nem lapos, majd később, hogy nem a Világegyetem forog körülöttünk, hanem a Föld kering a Nap körül. A térről és időről alkotott képünket a relativitáselmélet, az anyag szerkezetéről, az elemi részecskékről gyártott elméleteinket a kvantummechanika megszületése alakította át. Nemcsak a tudományban, de a társadalomban és a művészetekben is tektonikus méretű változások zajlottak. A festészet, a zene új, a korábbiktól gyökeresen eltérő eszközöket talált magának, hogy a korszellemet leírja. Társadalmi forradalmak próbáltak újabbnál újabb utópiákat megvalósítani, és ahogyan az általában lenni szokott, borzalmak követték ezeket a kísérleteket. Az I. világháborút követő összeomlás után nyer teret az olasz fasizmus, a szovjet-orosz kommunizmus és nem utolsósorban a német nácizmus, míg elérkezünk az 1943-as dátumhoz, amikor Thomas Mann és a regénybeli Zeitblom nekilát Adrian Leverkühn életének dokumentálásához.
Leverkühnt, a furcsa és zárkózott fiút, aki már fiatal korában sajátos kapcsolatot tart embertársaival, és akiről korán kiderül, hogy tehetsége messze az átlagon felüli, hamar magával ragadja a zenei hangok világa. Mégis teológiát kezd tanulni Halléban, majd már az első év végén, 1905-ben megszakítja, hogy Lipcsébe költözve zenei tanulmányokba kezdjen. A XX. század elejének zenéjében nem kisebb méretűek a változások, mint a fizikában. Habár Thomas Mann Arnold Schönberg zenei elképzeléseit vette mintaként, amikor a regénybeli zeneszerző zeneelméletéről ír, de sok más mellett a mi Bartók Bélánk is ennek a kornak a világhírű reprezentánsa. Adrian Leverkühn zsenialitása és magánya vagy talán csak egy prostituálttól elkapott betegsége kellő táptalajt jelent az Ördög megjelenésének. Ezt a motívumot Thomas Mann zseniális technikával bontja ki. Ha az olvasó úgy szeretné, akkor egy szifiliszes beteg lázalmaiként, ha pedig más módon, akkor Mefisztó és Leverkühn diskurzusaként értelmezheti azt a párbeszédet, amelyet a zeneszerző és vitapartnere Olaszországban folytat 1906-ban. Azaz a főszereplő ekkor mindössze huszonegy éves. Mefisztó egy cingár emberke, sportsapkáját a fél fülére húzva, kockás zakóban jelenik meg Leverkühn szobájában vagy csak az agyában, ahogy az olvasónak jobban tetszik. Az a párbeszéd vagy belső monológ, amelyet Thomas Mann papírra vetett, a legfelkavaróbb élményeim egyike. Tizennyolc éves korom környékén olvastam első ízben a regényt, és azóta is emlékszem a döbbenetre, ahogyan ezt a párbeszédet újra és újra végigolvastam.
Az eredeti fausti történet mintájára az alku megköttetik, és a zeneszerző főhős zseniálisabbnál zseniálisabb zenei műveket komponál, olyanokat, amelyek előtt a világ is fejet hajt. Az alkuban megadott ár, amelyet Leverkühn megfizet a szokásos, de a lelkének majdani, a halálát követő átadásán túl, az, hogy további életében sem szeretni, sem szeretetet elfogadni nem lesz képes. Habár kétszer is kétségbeesett kísérletet tesz, hogy találjon olyan emberi lényt, akit képes szeretni, de a kísérletek kudarcba fordulnak. Azokat pedig, akik az ő személyét tartják érdemesnek a szeretetre, hideg távolságtartással kezeli.
A regény másik elképesztő jelenete – ekkor már 1930-at írunk –, amikor betegsége utolsó fázisában Leverkühn tisztelőinek szűk körében bemutatja új kompozícióját és legnagyobbnak tartott művét, amely a Doktor Faustus fájdalma címet viseli. A zeneszerzőn elhatalmasodó elmebaj vagy más miatt, de Leverkühn elmondja a Mefisztóval való, közel negyedszázaddal korábbi találkozásának és megállapodásának történetét, amelyet a hallgatósága egy megbomlott elme termékének tulajdonít. A Mefisztó által beígért huszonnégy éves alkotói periódus végére érve Leverkühn elmegyógyintézetbe kerül, majd a tanyán, ahol megszületett, az Édesanyja ápolja. Az elborult elméjű Leverkühn utolsó éveiben már senkit nem ismer fel, és a kisgyerekkori létbe visszasüllyedve, 1940-ben hal meg.
A Christopher Marlowe által 1590 környékén papírra vetett és a Doktor Faustus címet viselő, majd a Goethe által újraírt Faust története, hasonlóan a klasszikus görög drámákhoz, az emberiség nagy alaptörténeteinek egyike. A németség kultúrájában pedig különösképpen fontos szerepet játszik, és úton útfélen felbukkan. Az alaptörténet, Faust és Mefisztó sajátos üzletkötése Thomas Mann számára olyan lehetőség, amely mentén kifejtheti gondolatait a németség és a világ viszonyáról, a művészi alkotás folyamatáról és leginkább arról a választásról, amely minden gondolkodó emberben felmerül fiatal felnőtt éveiben. Az ezekben az éveinkben tudatosan vagy ösztönösen meghozott döntéseink alapvetően határozzák meg azt az irányt, amelyet megkapott képességeink, tehetségünk birtokában befuthatunk. Pontosabban: lehetőségünk van befutni, mielőtt végképp eltávozunk a világból.
A regény nem könnyű olvasmány. Nem csak azért nem, mert a történet maga sem ígér könnyed szórakozást. Thomas Mann mondatai, többszörös alárendelései még a legkönnyedebb történeteiben is odafigyelést igényelnek. A Doktor Faustusban Zeitblom, aki gimnáziumi éveit követően „habozás nélkül a klasszikus nyelvek tanulmányozására adta a fejét”, és persze Thomas Mann stílusa még ezenfelül is a mefisztói történethez illő veretes és a középkort idézően sejtelmesen misztikus.
Magyar nyelven két fordításban olvasható az 1947-ben Stockholmban megjelent regény. Külön történetbe illő, hogy miért nem Németországban vagy az Egyesült Államokban adták ki. Magyar nyelven, dicséretes módon, már 1948-ban megjelent Gáspár Endre fordításában, amelynek vélhető oka a két háború közötti Magyarországon érzékelhető Thomas Mann kultusz. Én Szőllősy Klára fordítását forgatom, amely 1967-ben jelent meg az Európa Kiadónál.
És valószínűleg mindannyiunk életében vannak ikonikus könyvek, történetek és szövegek, olyanok, amelyek így vagy úgy, de megtorpanásra kényszerítettek, viharokat váltottak ki bennünk, amelyektől felkavarodunk. Ezek azok az élmények, amelyek valódiak, és amelyeknek közük sincs a társadalmi elvárásként, a „kellően intelligensnek látszani” szándékából végigszenvedett olvasáshoz. Ezek a könyvek vagy versek egész életünket végigkísérik, újra és újra, már-már függőként merítkezünk a történetbe, annak egy-egy részletébe. Félhangosan, magunk számára mormoljuk a verssorokat, felütjük a könyvet azoknál a részeknél, párbeszédeknél, amelyeket újra és újra el kell olvassunk, hogy a korábbi élményt újra átélhessük. Intim kapcsolat ez, és természetesen egyéne válogatja, hogy kinek mi okoz ilyenfajta kötődéseket. Sőt, nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy felismerjük, leginkább magáról az olvasóról mond el legtöbbet a tény, hogy mely történetekhez, szövegekhez érez ilyen mélységű kötődést. Az igazán nagy történeteknek több, néha akár egymásnak ellentmondó jelentésrétege fedezhető fel, sőt, sokszor nem is értjük pontosan, hogy mi az a valami, amely megfogott minket, csak annyit tudunk, hogy számunkra fontos dolog lapulhat a mélyben.
Thomas Mann egyike azoknak a nagy varázslóknak, akik képesek voltak ilyen szövegek megalkotására. Sokunknak okoz örömet azokban a hömpölygő, áradó mondatokban elmerülni, amelyek ennek az ellentmondásokkal terhes, sok tekintetben megütközést keltő író tollából megszülettek. 1943-ban, a II. világháború borzalmainak árnyékában, már az Egyesült Államokba emigrálva kezdett bele Thomas Mann utolsó nagyregényébe. A könyv címe direkt módon utal a tartalmára. Doktor Faustus: Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, egy barátja által elmesélve (Doktor Faustus: Das Leben des deutschen Tonsetzers Adrian Leverkühn, erzählt von einem Freunde).
A regény történetének egyik olvasatát Thomas Mann, meglehetősen ravasz módon, már a címben az orrunk elé tolja. Természetesen nem erről, pontosabban legkevésbé sem csak erről szól a történet. A regény egyik főszereplője, a történet narrátora, Serenus Zeitblom barátjának, a két évvel korábban meghalt tragikus sorsú és egyben zseniális zeneszerzőnek az életét kezdi el papírra vetni. Hol máshol, mint a háborús Németországban, 1943-ban. Thomas Mann története tehát egy „regény a regényben”, azaz miközben Zeitblom barátja életét írja, addig magáról és Németországról is mond egyet és mást. Nem nehéz a történetnek ezen a szálán felismernünk Thomas Mann személyes sorsának történéseit, amelyek semmivel nem kevésbé bonyolultak és egyben tragikusak, mint Leverkühn és Zeitblom élete.
Adrian Leverkühn, aki fiktív személy, 1885 és 1940 között éli le az akkori szemmel nézve is rövid életét. Ez az időszak, a XX. század eleje az emberiség történetének is nagyon izgalmas korszaka. Olyan változások történnek ebben az időszakban, amelyek alapjaiban változtatták meg az embernek a világról és önmagáról korábban megalkotott képét. Horderejében nem kisebbek ezek a változások, mint amikor kiderült, hogy a Föld nem lapos, majd később, hogy nem a Világegyetem forog körülöttünk, hanem a Föld kering a Nap körül. A térről és időről alkotott képünket a relativitáselmélet, az anyag szerkezetéről, az elemi részecskékről gyártott elméleteinket a kvantummechanika megszületése alakította át. Nemcsak a tudományban, de a társadalomban és a művészetekben is tektonikus méretű változások zajlottak. A festészet, a zene új, a korábbiktól gyökeresen eltérő eszközöket talált magának, hogy a korszellemet leírja. Társadalmi forradalmak próbáltak újabbnál újabb utópiákat megvalósítani, és ahogyan az általában lenni szokott, borzalmak követték ezeket a kísérleteket. Az I. világháborút követő összeomlás után nyer teret az olasz fasizmus, a szovjet-orosz kommunizmus és nem utolsósorban a német nácizmus, míg elérkezünk az 1943-as dátumhoz, amikor Thomas Mann és a regénybeli Zeitblom nekilát Adrian Leverkühn életének dokumentálásához.
Leverkühnt, a furcsa és zárkózott fiút, aki már fiatal korában sajátos kapcsolatot tart embertársaival, és akiről korán kiderül, hogy tehetsége messze az átlagon felüli, hamar magával ragadja a zenei hangok világa. Mégis teológiát kezd tanulni Halléban, majd már az első év végén, 1905-ben megszakítja, hogy Lipcsébe költözve zenei tanulmányokba kezdjen. A XX. század elejének zenéjében nem kisebb méretűek a változások, mint a fizikában. Habár Thomas Mann Arnold Schönberg zenei elképzeléseit vette mintaként, amikor a regénybeli zeneszerző zeneelméletéről ír, de sok más mellett a mi Bartók Bélánk is ennek a kornak a világhírű reprezentánsa. Adrian Leverkühn zsenialitása és magánya vagy talán csak egy prostituálttól elkapott betegsége kellő táptalajt jelent az Ördög megjelenésének. Ezt a motívumot Thomas Mann zseniális technikával bontja ki. Ha az olvasó úgy szeretné, akkor egy szifiliszes beteg lázalmaiként, ha pedig más módon, akkor Mefisztó és Leverkühn diskurzusaként értelmezheti azt a párbeszédet, amelyet a zeneszerző és vitapartnere Olaszországban folytat 1906-ban. Azaz a főszereplő ekkor mindössze huszonegy éves. Mefisztó egy cingár emberke, sportsapkáját a fél fülére húzva, kockás zakóban jelenik meg Leverkühn szobájában vagy csak az agyában, ahogy az olvasónak jobban tetszik. Az a párbeszéd vagy belső monológ, amelyet Thomas Mann papírra vetett, a legfelkavaróbb élményeim egyike. Tizennyolc éves korom környékén olvastam első ízben a regényt, és azóta is emlékszem a döbbenetre, ahogyan ezt a párbeszédet újra és újra végigolvastam.
Az eredeti fausti történet mintájára az alku megköttetik, és a zeneszerző főhős zseniálisabbnál zseniálisabb zenei műveket komponál, olyanokat, amelyek előtt a világ is fejet hajt. Az alkuban megadott ár, amelyet Leverkühn megfizet a szokásos, de a lelkének majdani, a halálát követő átadásán túl, az, hogy további életében sem szeretni, sem szeretetet elfogadni nem lesz képes. Habár kétszer is kétségbeesett kísérletet tesz, hogy találjon olyan emberi lényt, akit képes szeretni, de a kísérletek kudarcba fordulnak. Azokat pedig, akik az ő személyét tartják érdemesnek a szeretetre, hideg távolságtartással kezeli.
A regény másik elképesztő jelenete – ekkor már 1930-at írunk –, amikor betegsége utolsó fázisában Leverkühn tisztelőinek szűk körében bemutatja új kompozícióját és legnagyobbnak tartott művét, amely a Doktor Faustus fájdalma címet viseli. A zeneszerzőn elhatalmasodó elmebaj vagy más miatt, de Leverkühn elmondja a Mefisztóval való, közel negyedszázaddal korábbi találkozásának és megállapodásának történetét, amelyet a hallgatósága egy megbomlott elme termékének tulajdonít. A Mefisztó által beígért huszonnégy éves alkotói periódus végére érve Leverkühn elmegyógyintézetbe kerül, majd a tanyán, ahol megszületett, az Édesanyja ápolja. Az elborult elméjű Leverkühn utolsó éveiben már senkit nem ismer fel, és a kisgyerekkori létbe visszasüllyedve, 1940-ben hal meg.
A Christopher Marlowe által 1590 környékén papírra vetett és a Doktor Faustus címet viselő, majd a Goethe által újraírt Faust története, hasonlóan a klasszikus görög drámákhoz, az emberiség nagy alaptörténeteinek egyike. A németség kultúrájában pedig különösképpen fontos szerepet játszik, és úton útfélen felbukkan. Az alaptörténet, Faust és Mefisztó sajátos üzletkötése Thomas Mann számára olyan lehetőség, amely mentén kifejtheti gondolatait a németség és a világ viszonyáról, a művészi alkotás folyamatáról és leginkább arról a választásról, amely minden gondolkodó emberben felmerül fiatal felnőtt éveiben. Az ezekben az éveinkben tudatosan vagy ösztönösen meghozott döntéseink alapvetően határozzák meg azt az irányt, amelyet megkapott képességeink, tehetségünk birtokában befuthatunk. Pontosabban: lehetőségünk van befutni, mielőtt végképp eltávozunk a világból.
A regény nem könnyű olvasmány. Nem csak azért nem, mert a történet maga sem ígér könnyed szórakozást. Thomas Mann mondatai, többszörös alárendelései még a legkönnyedebb történeteiben is odafigyelést igényelnek. A Doktor Faustusban Zeitblom, aki gimnáziumi éveit követően „habozás nélkül a klasszikus nyelvek tanulmányozására adta a fejét”, és persze Thomas Mann stílusa még ezenfelül is a mefisztói történethez illő veretes és a középkort idézően sejtelmesen misztikus.
Magyar nyelven két fordításban olvasható az 1947-ben Stockholmban megjelent regény. Külön történetbe illő, hogy miért nem Németországban vagy az Egyesült Államokban adták ki. Magyar nyelven, dicséretes módon, már 1948-ban megjelent Gáspár Endre fordításában, amelynek vélhető oka a két háború közötti Magyarországon érzékelhető Thomas Mann kultusz. Én Szőllősy Klára fordítását forgatom, amely 1967-ben jelent meg az Európa Kiadónál.
Holly Ringland, Szirmokba zárt szavak
Mélyen megindító történet egy fiatal lányról, de annál jóval több is. A kilencéves Alice Hart egy a családot ért tragédia, szüleinek elvesztése után kerül nagymamájához, aki virágok termesztésével foglalkozik egy a tengerparttól távoli, Ausztrália belsejében található ültetvényen.
Ezen a farmon nő fel a traumán átesett kislány, miközben az átélt események feldolgozásának sajátos módjaként a farmon termesztett és őshonos virágok segítségével fogalmazza meg azokat az érzéseket, amelyek kimondása számára lehetetlen. A tragikus múltjában rejlő titok, a trauma végső oka önmagában is sokkoló, és az immáron felnőtt Alice nyugalmat keresve az ausztrál sivatagba menekül.
Az Apa, a Nagymama és Alice történetében rejlő tragédiák, a saját démonaikkal való küzdelmeik, ezek feldolgozására tett kísérleteik megrendítőek, és a történetet olvasva akaratlanul is felmerül az olvasóban, hogy egyáltalán túl lehet-e lépni a múltban elszenvedett sérelmeken, és ha igen, akkor hogyan.
A könyv magyar fordítója az eredetileg is lírai szöveget még érzékenyebbé tette, és a bátran megváltoztatott cím már-már a líra eszközeivel fejezi ki a regényben olvasható történet lényegét.
Ezen a farmon nő fel a traumán átesett kislány, miközben az átélt események feldolgozásának sajátos módjaként a farmon termesztett és őshonos virágok segítségével fogalmazza meg azokat az érzéseket, amelyek kimondása számára lehetetlen. A tragikus múltjában rejlő titok, a trauma végső oka önmagában is sokkoló, és az immáron felnőtt Alice nyugalmat keresve az ausztrál sivatagba menekül.
Az Apa, a Nagymama és Alice történetében rejlő tragédiák, a saját démonaikkal való küzdelmeik, ezek feldolgozására tett kísérleteik megrendítőek, és a történetet olvasva akaratlanul is felmerül az olvasóban, hogy egyáltalán túl lehet-e lépni a múltban elszenvedett sérelmeken, és ha igen, akkor hogyan.
A könyv magyar fordítója az eredetileg is lírai szöveget még érzékenyebbé tette, és a bátran megváltoztatott cím már-már a líra eszközeivel fejezi ki a regényben olvasható történet lényegét.